Szerző megjegyzése:
Nem tudom, mennyire érthető gondolataim támadtak késő este, de én értem. Azért leírom ide: az idézőjelben lévő versszakokat a Múzsa mondja - én úgy képzelem, hogy nekem. Még direkt dőlttel is kiemeltem. Ő nem egy konkrét személy számomra, hanem maga a Költészet, az Emberség, akinek fáj, amit maga körül tapasztal... És tudom, hogy ennyire nem sötét a világ, de egyszerűen ez jutott eszembe. A szótagszámokra kivételesen próbáltam figyelni, nagyrész szabályos... ;-)
Nehogy azt hidd, hogy én rögtön belehalok a fájdalomba, hogy milyen ... ez a világ, egyáltalán nem erről van szó. Tudom, hogy nem ennyire sötét, ez csak eszembe jutott, csak a dolog egyik oldala, de ezzel együtt úgy gondolom, nagyon fontos.
(2007. augusztus 30.)
Múzsám, merre jársz?
"Szavaktól fuldoklom.
Iszonyat! Úgy fáj, 'mit hallok...
Rám lőttek. Haldoklom.
Bár befejeznék a harcot!
Álmatlan éjszakán
Árva kisgyerekek sírnak;
Otthon, holt mezőn, t'án
Nekidőlve egy kősírnak.
A forró levegő
Körülölel. Perzsel, éget;
Már fogytán az erőm...
Csak érne már véget!
Erdőbe készülök.
Békére, magányra vágyom;
De farönkök között
Nem jön a szememre álom.
Miért is maradnék?
Nyirkos fogda ez, nem a hazám...
Ha tudnék, segítenék...
Egyszer visszatérek talán..."
Elhallgatsz s rám nézel,
Csak a szemeid beszélnek:
Ha maradsz, elvérzel,
Inkább eresszelek szélnek.
Szótlanul bólintok.
Tudtam én, csak erre vársz...
Eltűnsz s mi nyomorgunk...
Mondd csak, Múzsám, ...merre jársz...? |