Állok a sír mellett, arcomat könnyfátyol borítja.
Lassan, minden szóra odafigyelve éneklem a halk sorokat.
Az út, amelyen indultál,
A szó, amellyel búcsúztál,
Most épp előttem áll,
Most éppen hozzám száll.
A zene halk zümmögéssé halkul, a gyászolók együtt dünnyögik vele a refrént.
Elmentél, és nekünk semmi sem maradt,
Nélküled már senki sem lehet szabad.
Gyászunk köt minket kemény bilincsbe,
Búcsúzni nem tudtunk, s távoztál örökre.
Végignézek a gyászolókon újra. Anyád sír. Fáj neki, ahogy nekem fájt. Én ott voltam. Én foghattam a kezed. Én elbúcsúztattam. Kézháttal megtörlöm az arcom, és folytatom a dalt.
Én szorítottam elgyengülő kezed,
Láttam jégszürke szemedben a lángoló tüzet.
Éreztem lassan kihűlő testedet,
Láttam kialudni azt a csodás tüzet.
Valaki hangosan felzokog. Pansy az. Sosem kedveltem, most mégis megsajnálom. Talán azért, mert éppen annyira szeretett téged, mint én. Annyira bánom, hogy így alakult! Bár lettél volna vele, mintsem, hogy így érjen véget!
Azt mondtad, erről senki nem tehet,
Főleg nem az, ki tiszta szívéből szeret,
Azt mondtad, nem az én hibám,
„Én tehetek róla, ne haragudj rám!”
Sírva hallgattam búcsúzó szavad,
Sírtam, s mondtad: ne tegyem, nem szabad.
Átöleltél, s azt suttogtad, velem leszel,
„Míg nem felejtesz, én nem megyek el!”
Megrázkódom. Hogyan mehettél el ezekkel a szavakkal? Így? Annyi minden maradt lezáratlanul. Elfogtak téged a halálfalók, csak mert velem, a sárvérű Hermione Grangerrel kezdtél. Mire kiszabadítottunk már nagyon gyenge voltál. Elvittünk a Szent Mungóba, de elkéstünk. Az ágyad szélén ültem, és te búcsút akartál venni tőlem. Azt mondtam, ne búcsúzz, de te rám mosolyogtál és azt felelted, később nem lesz rá alkalmad.
Azt mondtad, ne okoljam magam, te voltál óvatlan, te voltál gyenge.
Elmentél, és nekünk semmi sem maradt,
Nélküled már senki sem lehet szabad.
Gyászunk köt minket kemény bilincsbe,
Búcsúzni nem tudtunk, s távoztál örökre.
Az éneklők újra elhallgatnak. Arra kértél, én írjak búcsúszöveget. És én megírtam ezt. Azt mondtad, én búcsúzzak el tőled előttük… Mondtam, hogy nem lesz méltó hozzád! Azt felelted, méltóbb lesz annál, mint amit érdemelsz…
Búcsút majd tőled – azt kérted – én vegyek,
Mondtam, hogy rettegek, mondtam, hogy nem merek.
Félek, hogy gyászom bármilyen fájó,
Sirató dalom nem lett hozzád méltó.
Hogy búcsúzhatnék könnytől hamis hangon,
Hogy beszéljek tovább, ha elvitted a hangom.
Hogy éljen üresen lélektelen testem,
Hogy szeressek tovább, ha elvetted lelkem?
Hangos földgöröngyök peregnek feléd,
Gyilkosod vagyok, hogyan álljak eléd?
Hogyan lehet igaz bármily szavam, tettem?
Kit szerettem szerelemmel, csapdába vetettem.
Árulót kiáltott családod, barátod,
Ebben az egészben értelmet nem látok.
Átkoz téged hamis barátoknak hada,
Kormukhoz kerültél, én löktelek oda!
Engem bámulnak értetlenül. Nem téged dicsérlek immár, magamat szidom. De nem mertnek szólni. Te kértél, hogy én daloljam a végső búcsúdat, és ők tisztelik az akaratodat.
Ne felejtsd soha, hogy én szeretlek,
Szívem a szíveddel, s sosem feledlek.
Gyilkosod vagyok, ámbár akaratlan,
S értem, ha nem bízol érzésben, szavamban…
Tőrt veszek az ujjaim közé. Döbbenten néz rám mindenki. Magamba szúrom. Nem komoly a seb, befejezhetem a dalomat. Senki sem ugrik oda hozzám, hogy megmentsen. Tudják, hogy döntöttem, tudják, hogy nincs más mód rá, hogy megszabaduljak a gyilkosság vádja alól, amit én aggattam saját magamra. Csak így nyerhetek bocsánatot – tőled és magamtól. Csak így lehetünk újra együtt!
Akadozó nyelvvel kezdek az utolsó versszakba.
Arannyal vert tőrt fogok a kezembe,
Szívem felett szúrom hószín mellembe.
Bocsánatod kérem eme utolsó, szintén bűnös tettel,
De ha élni nem tudsz – halj meg: becsülettel.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
