Kinyitom a derékig érő hófehér kaput, és belépek. Egy pillanatig az arcomba süt a tornyok közt feltűnő nap, de aztán jótékony árnyékot vetnek rám a liget több száz éves ezüstfenyői.

 

Zsongó fejjel, káprázó szemmel lépkedek tovább a félhomályban.

 

Lábaim alatt apró faágak, elszáradt tűlevelek, lehullott tobozok ropognak, a hangra valahol feljajdul egy fülesbagoly. Ujjnyi rágcsáló süvít át az avarban.

 

A hatalmas fenyők ragadós, ám mégis lágy gyantaillata megtölti az orromat, elbódítja az elmémet.

 

Olyan, mintha egy másik világba kerültem volna. A természet lágy ölére. Ide, ahol nincs mocsok és szemét a földön, ahol nem fed mindent feketéllő, ragacsos vér, ahol a levegőnek nincsen korom-, füst- és édeskés dögszaga. Ahol csend van, nincsenek fültépő, idegőrlő sikolyok. Nincsen félelem, rettegés. Nincs hatalom, nincs úr, nincs szolga. Nincsen erősek, és nincsenek gyengék. Nincs igazság, de igazságtalanság sem.

Nincs küldetés, feladat, kötelesség. Nincsen becsület, és követelései sincsenek. Nem hallatszik el idáig a vér parancsoló szava. Nincs muszájból tisztelet, nincs feltétlen, örökölt hűség. Nincsenek társadalmi különbségek, nincsen sár- vagy aranyvérű, nincsen gazdag vagy szegény.

A szerelmesek együtt lehetnek, és nem választja el őket soha többé semmi. Se a méltóság, se a büszkeség, se a tanult eszmény: aki szeret, az gyenge…

 

Kár, hogy ehhez az eszményi világhoz meg kell halni. Egy temetőben járok…

 

Az egyetlen hely, ahol nagyapám anélkül foghatja nagyanyám kezét, hogy bárki is megvetné, ahol apám elsuttoghatta anyámnak, hogy szereti.

 

Anyám halála óta az öreg elitta a méltóságát, a büszkeségét. Fényes elméjét, anyámhoz fűződő szerelmét is majdnem, még a Nagyúrhoz való feltétlen hűségét is…

 

Mára csak a kúria kihalt folyosóin járkál, fennhangú monológokat hallatva, melyek a halálfalók erényeiről, anyám iránt érzett fogyhatatlan szerelméről, a whisky mámorító ízéről szólnak.

 

Néha felmegyek hozzá, de többnyire már akkor átkot lő felém, ha meghallja a hatalmas bejárati kapu nyikorgását, a dohos, pókhálókkal beszőtt bejárati csarnokban lépteim visszhangos dobogását.

 

Néha be tudok menni hozzá, ha nagyon mámoros állapotban van már.

 

Ilyenkor az egykor méregzöld, mára azonban elszürkült baldachinos ágyon fekszik a poros selyempárnán és –takarón. Ujjával rendszerint az ezeken található hímzett Malfoy címerek egyikét kapargatja, és mesél. Mesél az ifjúságáról, a fájdalomról, amiken átesett, a veszteségekről, amik ellen nem tehetett semmit, az atyai szigorról, mely őt is halálfalólétre kényszerítette, s melyet ő is tovább adott. A rögös útról, amely során a Nagyúr jobb kezévé nőtte ki magát.

 

Azokról, akiket megölt, és a lelkiismeret-furdalásról, ami évekig kísérte ezért. Aztán mindig eljutnak a gondolatai a beletörődésig. Végül arra kér, soha ne álljak be halálfalónak.

 

Én pedig sosem mondom el neki, hogy elkésett a figyelmeztetéssel. Csak megigazgatom bal kezemen az ujjatlan, könyékig érő selyemkesztyűt, és megesküszöm neki, hogy soha nem viselem majd a bőrömön „azt az átkos hegedést”.

 

Ez mindig megnyugtatja. Beletúr félhosszú, szőke hajamba és visszaejti a kezét elkorcsosult családunk jelentéktelen, és cseppet sem tiszteletet parancsoló címere mellé. Rám mosolyog, és álomba taszítja az alkohol.

 

Ilyenkor betakargatom, és megvárom, hogy felszáradjanak a könnyeim. Mindig ugyanez történik! Mindig! De a mai napig nem tudom könnyek nélkül nézni az egykor nemes családunk bukását.

 

Mert vége. A Malfoy család kihalt, már csak az emlékekben van jelen a dicsőség, ami övezte a nevünket. Mert apám már csak a szebb, de nem létező múltban él. A dicső Malfoy névvel kart karba öltve egy olyan világban, ahol még nincsen Voldemort, és nincsenek halálfalók, az ifjú Lucius Malfoy pedig mosolyogva szeretheti Narcissa Blacket…

 

És én? Én ide járok ki a család temetőjébe. Ahol nincs mocsok, nincs szemét, nincs kiontott vér, ahol gyantaillat van, ahol csend van. Nincsenek sikolyok, nincsen rettegés, úr és szolga. Nincs kötelesség. Ahová nem hallatszik el a vér szava, nincsen örökölt hűség. Nincs sár- és aranyvérű, gazdag és szegény. Ahol nem áll közénk a méltóság, a büszkeség, a tanult eszmény… Ahol veled lehetek, Hermione… Veled, szerelmem…