Fáradtan visszapöccintette a többi közé a polcról kibillentett zöldkötésű könyvet.

 

Hatalmas lelkesedéssel indult el érte, magában mormolta az egyik vers sorait. Mire a könyvtárba ért, már tisztán, csengő hangon rímelt. A könyvért nyúlt – már becsukott szemmel is megtalálta volna a hatalmas teremben -, és maga felé billentette a tetejét, hogy aztán kellőképpen ledermedhessen döbbenetében.

 

Mély levegőt vett, és megszakítás nélkül elmondta az első verset. Először az eredeti nyelven, magyarul, aztán az angol fordítás hajlékony rímelésével.

 

Gondolatban lapozott egyet a könyvben. A második verset először anyanyelvén ízlelgette végig. Hagyta, hogy a sorok varázslatába öntött jelentés elbűvölje. Aztán az eredeti szavakkal citerázta végig önmagában a rímeket, végezetül pedig saját fordítását, az orosz változatot osztotta meg az előtte álló néma könyvespolccal. (Dehogy néma! Csak ez a verseskötet tanúskodhatott róla, mennyire is „beszél”, mesél az ósdi bútordarab.) Lenyűgözték a durvának ható, ám mégis lágy, simulékony szláv szavak.

 

Újabb lapot pergetett át a gondolataiban, és szinte felsírt a gyönyörködéstől. Versszakonként váltotta a nyelvet, mikor melyiket érezte közelebb magához.

 

Ismét „lapozott”. Nyitotta a száját, már mondta volna. Aztán hirtelen leolvadt arcáról az odabetonozott mosoly. Na, ekkor pöccintette a helyére a könyvet azzal az apró, ám jelentőségteljes mozdulattal.

 

- Elég! – jelentette ki. Vádlón nézett a méregzöld könyvgerincre, a sok forgatástól megfakult, kikopott ezüst betűkre.

 

A könyv nem felelt. Mit is mondhatott volna? Talán már neki is elege volt az őt forgató puha női kezekből, unta hallgatni saját sorait…

De lehet, hogy csak az „Elég!”-ból volt elege. Ki mondhatja meg, ki sejtheti akár, hányszor hallotta a megfáradt zöld gerinc mindezeket? Egy „Elég!” talán már nem is jelentett semmit számára. Lehet, hogy az efféle köznapi kifakadás már nem is hat egy ilyen, évtizedeket megélt tárgyra. Elsiklik felette, mint ahogy az ember a simogató szellő, a cirógató napfény, egy barát mosolya felett.

Pedig annyi minden lehet a mosolyban, a szélben, a fényben, egy „Elég!”-ben. Mindenesetre az ember sokszor elmegy az ilyesmi mellett, nem érzi fontosnak. Vagy észre sem veszi, meg sem hallja. Nem felel.

 

És a könyv sem felelt. Pedig Brigitte néhány pillanatig teljesen komolyan úgy vélte, ennyi, nincs tovább! Kívülről fújta a sorokat, a könyv már semmi újat nem adhat neki. Brigitte-et minden eddiginél elevenebb, maróbb düh járta át. Egy múló pillanatig gyűlölte a könyvet magát, s dacos sértődöttséggel gondolt a barátnőjére, akitől egyszer, régen, évtizedekkel ezelőtt ajándékba kapta. Hogyan adhatott ilyesmit neki? Hogyan adhatott egy olyan könyvet, amiről tudnia kellett, hogy egyszer elveszíti minden értékét, minden varázslat, ami benne volt valaha, egyszer eltűnik, feloszlik a régi könyvtár már-már dohos levegőjében.

 

Durván kapott a polc után, úgy, ahogy talán még soha. Megragadta a verseskötetet, és a terem közepén álló faasztalra dobta. Papírvágó kést ragadott fel, és felcsapta a könyvet a legelső oldalon. Szemeiben megszállott láng izzott. Hitte, szentül hitte, hogy nem érzi majd ilyen kiégettnek magát, ha tönkreteszi, elpusztítja, feltrancsírozza a különböző nagy költők verseit tartalmazó könyvet.

 

Kit érdekel már az annyiszor csodált vers? Kit varázsol el a leírt sor, ha már kívülről tudja? És miért indítaná meg az olvasót a versszak, amit annak idején úgy szeretett, ha már előre tudja, hogy mi jön majd? „Ekkor beléd hasít az érzés, Elfeledték! Ki mégis ő, jön a kérdés.”? „Lehajolsz, a márvány szinte oszlik, Elhomályosult betűk, neve szinte foszlik.”? Hát jelentenek még ezek ennyi idő után bármit is? Ha az egyik kedvenc költője-írója is vetette papírra a sorokat!

 

Feje fölé emelte a kést, le akart rá sújtani, meg akarta semmisíteni… Előredőlt, és akkor megakadt a szeme valamin. Felötlött benne, hogy talán tévedett. Talán mégsem veszett el minden mágia. Talán még van benne valami. Mélyen, a régi időkből ott feledve… vagy onnan felidézve. „Akkor”-ból…

 

Lehetséges, hogy ha kívülről tudja, akkor is újra és újra más értelmet nyerhet a „Kinyitod a szemed, jön a nap fénye, Mégsem lettél még elfeledve!” Talán ezért adta akkor a barátnője neki ezt a könyvet. Mert tudta, hogy legbelül, a régi lapok mélyébe ivódva mindig ott lesz a barátságuk, akkor is, ha messze laknak egymástól, s saját életüket élik majd.

 

Brigitte mosolyogva tette le a papírvágót, és simított végig az első oldalon, a kézzel írt betűkön. Már tudta, hogy nem bántja, nem bánthatja a könyvet, túlságosan élő még ahhoz.

Éppen úgy csillan meg az első oldalon a kézzel írt felirat, mint évtizedekkel ezelőtt, és ahogyan fog talán örökké. Nem sok, de sokat jelent. Pedig csak ennyit írtak bele egykor: