A világ tudta , hogy melyik napon, hány órakor és hol esküszünk meg, hány koszorús lányunk lesz, és milyen árnyalatú lesz a ruhájuk, pedig köztünk még egy fél szó sem esett erről soha. A világ még előttem, vagy előtted szerzett tudomást a kis Malfoy bébi érkezéséről, s mikor a trónörökös nem érkezett meg, a világ tudta, hogy mi még nem akarunk gyereket, ezért szereztünk egy bájitalt egy öreg boszorkánytól. Persze, ilyen vállalkozó szellemű boszorkányok bőven akadtak, s ha valóban mindtől, aki azt mondta „Én vagyok az a bizonyos boszorka!” kaptunk volna egy üvegcsét, patikát is nyithattunk volna.

 

De minket nem zavart a világ. Mi boldogak voltunk együtt. Én szerettelek téged, és te olyan voltál nekem, mint soha senki korábban. Nem érdekelt senki más. Csak büszke voltam, és szerelmes.

Minden annyira csodás volt! Olyan csodás! A világ is tudta, s nem bolygatott minket…Én már alig vártam, hogy összeházasodjunk, hogy gyerekeink legyenek, és ezt a világ is tudta, én pedig nem is bántam, hogy így van. Egyszer aztán szóba került köztünk a téma. Te elterelted a szót. Legközelebb megint felhoztam a dolgot, mikor eszembe jutott. Te bocsánatot kértél, és azt mondtad, fiatalnak érzed magad egy ilyen nagy kaliberű dologhoz. Azt feleltem, semmi baj, és vártam. Az esküvőnk szervezése az eltelő évek ellenére nem haladt, s hat boldog, ám mégiscsak hosszú év után egy este újra szóba került a dolog.

- Ha egyszer összeházasodtunk, egy nagyobb házba költözünk, hogy a gyerekek…

- Oh, hát nem érted?! – csattantál fel. – Nem lesz esküvő soha, és nem lesznek gyerekek!

- Miről beszélsz, szerelmem? – kérdeztem értetlenül.

- Ne légy ostoba! Az egész világ tudja, hogy semmi, de semmi sem lesz. Az újságok is mióta írják, hogy ez itt köztünk nem szerelem! Neked is tudnod kell.

- De hát… micsodát? Én szeretlek! Én házasságot akarok! Gyerekeket!

- Valóban? Sosem gondoltam volna, hogy pont tőlem akarsz gyereket… Szállj le a földre, drágám! Egy eszköz voltál számomra, aki mellesleg jól néz ki, és jó szerető. De semmi több!

- Eszköz? Eszköz mihez? – Igyekeztem eltűntetni a fájdalmat és az értetlenkedést a hangomból, de tekintetedben – melyben a korábbiakkal ellentétben egy csepp melegséget sem láttam – tisztán látszott, hogy minden ilyen próbálkozásom sikertelen.

- Eszköz a kitöréshez! Egy szerepbe kényszeríttettek, ami nem én voltam! Nem akartam az lenni, akinek tartottak. Meg akartam mutatni, hogy meg tudok bocsátani neked, és el tudlak fogadni. Meg akartam mutatni, hogy még téged is tudlak szeretni.

- Bebizonyítottad az elején, hogy képes vagy rá… Miért húztad az időt eddig? Miért hagytál szenvedni?!

- Mert élveztem. Elcsábítottalak, megszereztelek téged, aki mindig olyan okos voltál, és jobb mindenkinél! Hát ne lettem volna rá büszke?

- Én… én megbocsátom, amit tettél. Én még most is szeretlek.

- Kedves gesztus tőled, de nem érdekel. Tessék. Itt a gyűrűd. Nagyon szép, de nem akarok többé emlékezni rá, hogy valaha is valami közöm volt hozzád.

Elmentél, és nem is jöttél vissza A világ tudta , hogy az egész az én hibám. Engem pedig nem érdekel. Nem érdekel, mert a szenvedés, és a fájdalom, és a csalódás szürke, sőt, fekete fátyolt von körém, nehezet és fullasztót. Talán tényleg az én hibám, mert vakon hittem neked, mint egy naiv kisgyerek.

Nap nap után megküzdök az emlékekkel, és a hiányoddal, és igyekszem erősnek, és legyőzhetetlennek mutatkozni, olyannak, mint előtted voltam. De a világ látja, hogy megtörtem, hogy semmi nem vagyok már ahhoz a Draco Malfoyhoz képest, aki voltam. De nem számít, mit gondol a világ, nem számít… csak a könnyeimet ne lássa soha…