Szerző megjegyzése:
Ha nem ismerném magam, akkor valószínűleg kikiáltanám az első szerelmes versemnek, de szerencsére tisztában vagyok saját magammal, így eszem ágában sincs ezt tenni... ;-) Bár az is lehetne, de nekem mást jelent. Inkább csak egyszerűen szeretnék egyszer így létezni, érezni... Remélem, hogy lesz majd, ha csak egyszer is, ilyen pillanat az életemben, és kívánom ezt mindenkinek... :-)
Persze, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, ez a jó az írásban... :-) Én csak állíthatok róla biztosan, hogy talán ez az első igazán békés vers, amit írtam... Természetesen azért most sem fenékig tejfel, akkor nem is lenne az enyém... Valamiért nekem csak így megy ez... Remélem, nem lett túl csöpögős. Várom a véleményeket! ;-) (A fanfic kategóriát azért jelöltem, mert bár eredetileg nem szántam annak, miközben írtam, Tonks jutott eszembe róla, talán valahogy így érezhetett régebben... *pirul*)
2008. április. 09.

Az ihletért köszönet a Szinbád, a hét tenger legendája című fantasztikus rajzfilm alkotóinak... Aki látta, valószínűleg tudja, melyik jelenetre gondoltam, de nem biztos, hogy felismerhető, elég régen láttam már...
Veled a világ végén

Ültünk a világ peremén,
’Hol nem járt még soha senki;
Ketten voltunk csak: Te meg én,
És képlékeny, furcsa semmi.

Felettünk fényes csillagok
Ragyogtak a sötét égen,
És édes-keserű illatok
Szálltak az éjjeli szélben.

Majd lassan tengerparttá vált
Szigetünk a végtelenben;
Hallgattuk a víz moraját,
És szívverésünk’ a csendben.

Aztán eltűntek a pálmák,
S helyüket havas hegyláncok,
Zöldellő völgyek vették át,
S örökké nyíló virágok.

Mint egy lassú, színes örvény,
Úgy változott a táj egyre…
Mi szabta meg? Ősi törvény,
Vagy talán épp’ kettőnk lelke.

Feküdtünk fenn a Tejúton,
S egymásra néztünk nevetve;
Nem tépelődtünk a múlton,
Kacagtunk, bánatot feledve.

Új naprendszerek születtek,
És gázködök jöttek létre;
Teltek a végtelen percek,
És hozzám hajoltál végre…

Majd, mint egy ősrobbanáskor,
Szilánkokra tört világom,
És félek, nem lesz majd „máskor”,
Nem leszel más, csupán álom.