Mi is a lényege? Ugye sosem késő? Vajon van-e értelme megtenni azt, amivel végetvethetsz mindennek? Visszafordulhatsz, ha már megtetted az első lépést?
Esendőek vagyunk mi emberek. A reménytelenséget kiválthatja egy-egy szó, egy-egy érzelem, csalódás vagy egy olyan fontos dolog ami életünkben kellően nagy szerepet játszott ahoz, hogy megtegyük az első lépést az öngyilkosság felé. Gondolj csak bele. Ott állsz egy barátod sírjánál, nincs többé, nem tudsz mit tenni, életed innentől kezdve úgy érzed értelmetlenné válik. 
Aznap mior elszánod magad, hogy végetvess életednek kimész még egyszer a temetőbe, legugolsz barátod sírjához, bocsánatot kérsz tőle gyengeségedért, majd elszánt léptekkel de lassan nekivágsz az útnak. Annak a hosszú térbeli és lélekbeli útnak amikor mégegyszer meggondolhatod magad, amikor fölkészülhetsz, vagy megerősödhetsz. Aznap még az idő is borús, az őszi leveleket elédfújja a szél, kabátodat összehúzod magadon. Az utcákon senki sem járkál már, az őszi napról napra hűvösödő szél hajadba kap, elkezd cseperegni az eső, egyre gyorsabban kopognak az esőcseppek a leveleken és a talajon és te egyre csak gondolkodsz eddigi életedről. Minden egyre borúsabbá válik fejedben, gyengének érzed magad az öngyilkossághoz, de túl erős akaratod van, hogy árts magadnak, és most mégis. Lépésről lépésre, egyre közelebb vagy. A fejedben barátaid utolsó szava jár az eszedben, majd halott barátod látod magad előtt az utca végén. Káprázik a szemed? Vajon megőrültél? De nem, őt látod magad előtt. De mire pislogsz egyet már eltűnik, csak azt láttad, hogy feléd nyújtja tiltóan a kezét.

Végül odaérsz a romokhoz. Fölnézel a tetejére, és visszaemlékszel a régi időkre. A boldog pillanatokra, az elfelejthetetlen botlásokra. De ez már nem érdekel, ez a múlt. Elkezdesz fölmászni a romok tetejére és mostmár úgy érzed semmi sem állíthat meg, elszántan félelem nélkül mászol fel. Szád ízét egyre keserűbbnek érzed, mellkasod egyre jobba szorít, szíved szinte kiugrik a helyéről. S végül fönt állsz a romok tetején. Könnyed kicsordul, még egyszer visszanézel az őszi tájra, a régi kis viskóra, a tóra, az ösvényre amin végigjöttél. Még egyszer gondolsz a barátaidra, vajon, mit hisznek majd rólad. De mindegy ez már, csak előre lépsz egyet és ugrasz.