Camile Rodrigez a szobájában ült. Testben legalábbis.

Lélekben már rég messze járt. Egy ismerősen ismeretlen hálószobában feküdt az ágyon. És ő… nem: Ő hajolt fölé. Pont úgy, ahogy már oly sokszor elképzelte. Csak mosolyogtak egymásra, aztán Ő megmozdult. Nagyon-nagyon lassan. És végül már olyan közel voltak egymáshoz, hogy Camile látta magát az Ő szemeiben, és a vágytól alig észrevehetően elnyílt ajkak közt átcsapó forró lehelet felperzselte a nyakát…

- Cam – mormolta Ő elfúló hangon. Camile nem kérdezett vissza. Ebből a sóhajból is megértett mindent. Felemelkedett és mohón lecsapott az Ő ajkaira.

- Cam! – hallatszott immár sokkal hangosabban, ám még mindig fojtottan valahonnan. Camile biztos volt benne, hogy ő hibázott.

Kinyitotta a szemét. Aztán értetlenül bámulta a fehér plafont.

Hová tűnt a Szerelme? Hogy lehet, hogy nincs mellette? Mikor olyan valóságosan aranylott a haja a napsütésben! Mikor szinte látta a barna szemekben a vágy tüzét! Mikor érezte ajkán az Ő ajkait!

- Camile! Süket vagy?!

Camile nem felelt. Felkelt az ágyáról. Most, hogy az anyja elűzte a Kedvesét, eszében sem volt egyedül fetrengeni. Az íróasztalához ment és leült. Háttal az ajtónak. A nyugodni készülő nap elvakította egy pillanatra.

Felállt és dühödten berántotta a függönyt. Visszaült, így a nap megint a szemébe sütött. Ültében maga felé rántotta a sötétítőt. A kezében maradt.

- Bazd meg! – utasította a sötétzöld anyagot, és a háta mögé dobta.

Kopogtattak.

- Camile! Hányszor szóljak még? A füleden ülsz?

Az anyja nyitott a szobába.

- Nem mondtam, hogy szabad! – csattant fel Cam. – Mit akarsz?

- Vendéged van – sóhajtott az anyja. Egyszerűen nem értette Camile-t az utóbbi hónapokban. A csendes kislányból állandóan zokogó, dühödt fúria lett. S minthogy a fúria nem akarta elfogadni a segítséget, az édesanyja nem is próbálkozott tovább.

Majd megoldja egyedül. Úgy vélekedett, hogyha mégsem, hát majd szól neki.

- Pokolba vele! – kiáltotta Camile szinte vakon az agyáig hatoló éles narancsszín napsugaraktól.

- Beengedem – mondta az anyja és távozott. Nem vette a fáradtságot arra sem, hogy becsukja az ajtót. Camile legszívesebben odament volna, és hívatlan vendége arcába vágta volna azt.

Inkább felsóhajtott és kihúzta íróasztala felső fiókját. Egyetlen fényképet tartott benne, és rengeteg üres papírlapot.

Most kivette a fotót, nézte, nézte…

Arcán megjelent az áhítat kifejezése. Az áhítaté, melyet csak akkor érzett, ha ŐT látta, ha VELE beszélt, ha RÓLA álmodozott.

- Cam… - halotta. Már egy dolgozószobában ült, s papírokra firkált jegyzeteket. Arcát simogatta a napfény. És a hang, amelyet hallott, az Ő hangja volt. Hazaért a munkából. Cam halotta, hogy nyílik a lágyan behajtott ajtó, s hogy az Ő léptei tompán súrlódó, lágy hangot adnak a szőnyeggel.

Aztán érezte vállán a gyengéd érintést, és hátrafordult, hogy az ölébe kapja és megcsókolja Őt… Azonban a hirtelen mozdulattól összerezzenő lány nem Ő volt, hanem Camile legjobb barátnője: Elisa.

- Megijesztettél – sóhajtotta szégyellősen.

- Én téged?! – csattant fel Camile ingerülten. – Te osontál mögém!

- Kopogtam… és szólongattalak… Mit csinálsz?

- Semmit! – Kirántotta a fiókot. Az íróasztal megreccsent a hirtelen mozdulattól.

Elisa fintorgott. Milyen agresszív lett ez a Cam… és még így is mennyire szeretem…

Közben a kép visszakerült a helyére: két hófehér papírlap közé.

- Megint róla álmodozol? – kérdezte elkeseredetten Elisa.

- Nem! Semmi közöd hozzá!

- Miért nem engeded el őt?

- Nem kell elengednem! Szeret!

- Szeret? Persze! Csak nem téged! Nem is mondott ilyet soha.

- Nem kell mondani. Elég, ha érezteti.

- De ő nem éreztette! Soha!

- Azt ígérte, amint elfogadja magát, megbeszéljük! Azt mondta, van egy csókja nekem!

- Hazudott! Kézen fogva jár egy lánnyal mióta! Ma láttam, hogy megcsókolja! És az nem te voltál!

- Azért mondod, mert féltékeny vagy!

- Nem azért mondom! – szögezte le Elisa. Ámbár abban igazad van, hogy féltékeny vagyok. Veszettül féltékeny… De hát hogy a viharba ne lennék az?

- Mit akarsz?

- Csak be akartam nézni. Gondoltam, elmehetnénk moziba. Nem normális, hogy egy képpel töltöd a szabadidőd…

- Fogd be a szád! Menj innen! Te nem érted a szerelmet!

- Hívj, ha kellek, Cam… Egyébként pedig hidd el, hogy értem…

De nem szólt. Kiment a szobából, elbúcsúzott Camile édesanyjától, gyalog futott le a hatemeletnyi lépcsőn. Csak akkor eredtek meg a könnyei, mikor az utcára ért

 

Camile a kép szélét gyűrögette. Akkor csinált ilyet, ha kétkedni kezdett BENNE. Például egyszer, mikor úgy látta mintha Ő valaki mással csókolózott volna. Aztán mikor Ő elmondta, hogy senkivel sem csókolózott, Camile egy ollóval levágta a gyűrött részt.

Most újra ezt tette, és csalódottan vette észre, hogy ha még egyet vágnia kell, belevág a szőke tincsekbe.

Visszarakta a képet, és a második fiókba dobta a csíkot a többi mellé.

Meg akarta keresni Elisát. Tudta, hogy megbántotta őt. Pedig nagyon szerette… de néha annyira ostobán állt a szív dolgaihoz…

Camile felkelt, és a késői időponttal mit sem törődve elindult.

Annyiszor járt már Elisánál, hogy a lába magától vitte. Azon gondolkozott, mit mond majd neki… bocsánatot kell kérnie…

Már majdnem a háznál volt, mikor valami felriasztotta ábrándjaiból. Ismerősöket látott, de csak akkor ismerte fel őket, mikor már elhaladt mellettük.

Megállt és visszafordult.

- Rosemary… - szólította meg ŐT. És Ő felemelte a kezét, és csendre intette Camile-t. És befejezte a csókot. A csókot, amit egy másik lánynak adott.

Camile forrázottan állt. Bámulta Rosemary feltartott kezét. A kezet, ami azt mondta: Ne zavarj, őt szeretem, ő fontosabb mindenkinél!

Camile-nek eszében sem volt megvárni a csók végét. Futásnak eredt. Futott és futott. Könnyei égetőn csípték a szemét. Ennél jobban nem alázhatta volna meg magát.

Rohant. Arra a helyre, ahol annyit ücsörögtek Elisával három éve, mikor mindketten még csak tizenöt évesek voltak. Mikor még őszinte és igazi szerelemmel szerette Rosemaryt. Mikor még Elisa is „ésszerűnek” találta ezt az érzést, és nem csak gyerekes ragaszkodásnak. Amikor igazán fontosak lettek egymásnak…

Camile most oda ment. Egyedül akart lenni, sírni, üvölteni…

Leült a kis tó partján, feltört belőle a zokogás. Rázta a testét valami. Valami megmagyarázhatatlan érzés. Akkor távozott mélyen a lelkéből az egykori szerelem utolsó morzsája. Torkából reszketeg nyögések törtek elő, kapkodta a levegőt.

Aztán lassan enyhült a kín. Felszarvazták. Na és?

Nem… Ő szarvazta fel önmagát. Camile Rodrigez szarvakat aggatott a saját homlokára – régóta virított már fején a két agancs észrevétlenül – és fel is sebezte vele magát.

Légzése, zokogása lassan csillapult, csak a monoton hüppögés maradt: az önsajnálat.

 

Elisa némán figyelte őt. Az ő könnyei már felszáradtak. Azért jött ide néhány órája, hogy megnyugodjék. És mikor sikerült, itt maradt átgondolni a helyzetet.

Végül megérkezett Camile…

Halkan köhintett. Cam kifejezéstelen szemekkel pillantott rá. Elisa leült mellé, átölelte a vállát.

- Mással csókolózott – suttogta Camile. – Mással… neked volt igazad, El… Mást szeret…

Most elmondhatnám, hogy én csak őt szeretem, és őt fogom örökké, gondolta Elisa, de csak ennyit mondott:

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj.

Cam felpillantott barátnőjére. Elidőzött a fekete hajon, a levendulaszín szemeken. Olyan szép volt… és mintha valami… érzés bújt volna el mélyen a két megfoghatatlanul lila örvényben…

- Én… én is szeretlek – súgta Camile. És akkor, ott valóban érezte, értette és tudta végre. Elisa kell neki. Elisa, aki sosem ígért neki szerelmet, csókot, házasságot, semmit, de mindig ott volt, ha kellett. Elisa, aki szerette, és akit szeretett.

Megcsókolta őt. Soká ízlelgették egymás ajkait. ÉS a csók sokkal édesebb volt, mint az álmaiban VELE, aki már ismét csak Vele volt, sőt csak egyszerűen, simán vele…

- Cam… - suttogta Elisa, Ő. Camile arcán röpke mosoly szaladt át.

- Nem akarsz nálam… nálam aludni? – tette fel a mindent eldöntő kérdést. És Elisa lassan biccentett. Összefonták az ujjaikat. Kéz a kézben indultak haza…

 

A fehér pamuttakarón egy fekete lány feküdt. A Hold kíváncsian nézett be az ablakon. Az asztalnál álló szőke lányt hosszasan fürdette sugaraiban, aztán tovább úszott.

Az asztalon egy fénykép feküdt, a lány ujjai alatt kissé. Egy fénykép egy szőke lányról. Precízen, higgadtan, nyolcfelé tépve.

Camile lehúzta az ujjait a darabkákról. Kacéran nézett a Holdra.

A Hold visszanézett rá, és már nem Rosemary szemeivel, hanem ibolyaszínűen.

Cam visszabújt kedvese mellé az ágyba. Halkan, nehogy felébressze. A könyökére támaszkodott, és megsimogatta a fekete hajat.

Arcán az áhítat kifejezése ült. Azé az áhítaté, amit az ember csak akkor érez, ha azzal van, akit mindenkinél jobban szeret.

Camile megigazgatta a sötétzöld függönyt, amivel takaróztak. Homlokon csókolta alvó szerelmét, hozzásimult, és lassan elaludt.

Mikor reggel felébredtek, a kép darabkái már nem voltak az asztalon. Elvitte őket a Hold. El, akár csak Rosemary emlékét egy rövid éjszaka.